Akárha van Gogh harapna a tájba,
úgy örül őrülten a repcetábla,
és lélegzik és haldoklik is rögtön,
mint napfoltok az összeizzó gömbön,
s úgy uralkodik foltokban a tájon,
hogy jó legyen, de iszonyúan fájjon,
mint amikor a sorsokat a párkák
az Isten izzó katlanába mártják,
ki – hogy őrizze alatta zöldet,
alápakol egy óriási Földet,
és bárha óvja, őrzi mindenáron,
a sárga villám átizzik a tájon.