Ha a messzi-messzi Északra vinne lábad, Vándor,
S a Könnycsepp-hegy alatt futna el idegen utad,
- Katlanjából, mint fekete eső szitál hamu s por –
Egy percre tán, tekinteted a magasba tapad.
Kutass szemeddel, a sok egyforma szikla közt, Vándor,
S látni fogod azt, amely a mélység fölé hajol,
Az vagyok én, megszürkült kövű magányos kőszobor,
Testemen kaszáspók kusza hálója a fátyol,
Mohával, sárral, erezettel betakart az Idő,
Nem bánt velem kegyes, gyengéden törődő kézzel,
Lassan elkoptatott az eleven elemi erő,
És eggyé váltam a cserzett bőrű hegy testével.
Félisten vagyok, voltam, Vándor, vad északi szellem,
Félelmes Vanír, jeges szelek parancsolója,
Mágikus tündérteremtmény, megtörhetetlen jellem,
Thor szeme, valkűrök atyja, Bifröst vigyázója,
Ám az istenek meghaltak, homok és emlék lettek,
Észak csúfos enyészetbe fúlt, káoszba merült,
A halottak testéből férgek és patkányok ettek,
Hitem elhagyott, és jégkovácsolt sírba került.
Nézz fel a szoborra, Vándor, az vagyok én, a Vanír,
Hitehagyott halálhideg kövületté tettem,
Könnyező kőszemem örökre a horizontba sír,
Mióta életadó fámat porig égettem.