Tavasz este egy tisztásra értem,
egyszercsak leszállt a Hold értem,
kézen fogott s a fülembe súgta,
Gyere kedves, fényes udvaromba.
Elindultunk együtt nagy sietve,
figyeltem a fel-felhangzó neszre,
nyikorduló ezüst kaput láttam,
s ott álltam a Holdnak udvarában.
Fehér volt a ház, a fák, s a kis kert,
a sok virág csengőként csilingelt,
gyümölcsfákon jégvirágos gömbök,
s egy hang csendesen köszöntött.
Holdherceg várt csillag otthonában,
emberek közt ilyet sose láttam,
oly halvány volt, igen szinte féltem,
magához vont ott a fakó fényben.
Ő maga a sejtelem varázsa,
csalogatott lénye, várt a vágya,
úgy ölelt, hogy szóltam könyörögve:
- Gyere velem, leviszlek a Földre.
Gyönyörű ott minden, súgtam halkan,
de ő furcsán nevetgélt csak rajtam,
észrevettem, amint rám mosolygott,
hogy körötte minden holt, minden holt.
Halott volt a hívogató herceg,
halott világ magába nem rejthet,
de ölelt ő forró szerelemmel,
- mit akarsz te álmodozó ember?
Valamikor igaz, férfi voltam,
ezer éve itt élek én holtan -,
Így szólt s az én testem kövé dermedt,
s hajnal pírja engem Földre ejtett.