Gyűrődik a messzeség,
S a meleg hullámokban játszik,
Kiszáradt a csurgó patak medre
Perzsel, éget a forróság itt.
Mindent elzsibbaszt a hőség
Csak az izzadás jelzi léted
S a szomjúság az egyetlen óhaj
Istenem, ez a kánikula kiszárítja a földet... oly kegyetlen!
S még a pillanatok is az árnyékot keresik,
Az est lesz, ki elhozza a megnyugvást,
Fáj nekünk a Nyár melege,
Mintha nyílt sebre sót raknánk.
A Nyár kemencéjében,
Egyetlen hiba található,
A kis szellő a természetet meglegyinti,
Cseppet hűsít, simogat és más semmit.
Észrevétlenül a csillogás szürkére vált,
S a szél elkezd seperni,
A Föld rákvörös lesz,
Tény, reális vihar kezd keverni.
A fákat a szél hajlítgatja
S a levelei közt suttogja a meglepetést,
Gőzölögve el kezd emelkedni,
Az eget befedi a köd s párás lesz az Ég.
És ahogy jön, úgy el is megy,
Az Ég kitisztul,
Hűvösebb lesz
A csapás módja szerint elmúlt.
Jaj, az a gyönyör, melyet a frissülés elhozott,
Csicsergések, madarak hangja,
A zöld zöldebb lett,
S a réten az eső hűsítő harmata.
Messze már... s meg marad az emlék,
Dörgések súgása már messziről hallatszik,
Az Ég kristálytiszta,
És minden újra életre kel itt.