A nagy kerék, a félelmesnek látszó,
a lendületből ölő szecskavágó,
úgy aprított a kukoricaszárból,
hogy egy lendítés körbevitte százszor,
s mint nehezen bírt jót akármi vésztől,
úgy tartották távol a gyerekkéztől,
de bennem néha meghagyták a merszet,
s a nagy kerék kis izmomtól tekergett,
az ügyelő szem rám terelve hagyta,
hogy én tekerjem, toljam is darabra,
s úgy ösztökélte nagy tapasztalását,
hogy érezzem is, mikor bíztatást ád,
az öröm sosem esett nehezemre,
hát boldog voltam, mint nyáron az este,
még ma is eltölt az a régi mámor
az összekevert szecska illatától,
és imádtam az égigérő sorsot,
mi egyet-mást még velem is megoldott,
a tehenek melegét ma is áldom,
el-elkérődznek egy-egy harapáson,
és farkcsóválva, fej fordítva néznek,
mint részesét az ízes estebédnek.