Gyerekkoromban csontmélyig sebeztem
a bicskanyelet melengő kezem,
vadóc világom mocorog a hegben,
s a hüvelykujj matat, hogy fölfedezzem
félátlósan az egyik ujjbegyen.
Anyám a kopott, fehér lepedőből
- mit ily célokra bölcsen félretett -
vékony csíkokat hasgatott - s először
lemosta vízzel, aztán talptól-főtől
tekerte többször körül a sebet.
Fölé, hogy bizton nyugodjon a kötés,
fehér cérnából kalodát tekert,
egy bog szorult rá - s megintő büntetés!
Majd agancsnyelén újat villant a kés,
és gyerekszívem bajt feledve vert.
*
Ott ennyi volt. Ma kint, s bent is sebek
borítják be a vén gömbölydedet,
a föld lázas és aléltan pörög
a mit sem sejtő csillagok között.
Hogyan gyógyítsuk? Mi is a recept?
Ki talál majd ki új módszereket?
De addig is, valamit tenni kék!
(Fönt várakozón felhősül az ég.)
Talán, mit anyám tett akkor velem,
a mozdulatot visszakeresem,
s a fénylő kékből csíkot hasítok,
lemosok mindent, ami szenny, piszok,
a régi dolgon töröm a fejem.
Fehér fonál. Egy bog. Meg intelem!
S a kék csíkokból szép-türelmesen,
az egész földet körbetekerem.