A Hontalan
Egy nagy szatyor volt kezemben,
mikor találkoztam vele,
egy szitokszót dobott felém.
hogy arcom pirult bele.
Fiatal férfi volt,
megtörten is helyes,
de a tekintete vibrált,
mint ki folyton kiutat keres.
Már szóra nyílt a szám,
s a belső hang kellett,
hogy csendre intsen:
"Nézz magadba,
a táskádban felesleges tárgyak,
s neki meg, rendes ruhája sincsen!"
Nem kell,-szólt,
se jó szó,
sem tőled alamizsna,
csak életet szeretnék,
ami még Tiszta!
Fogalmam sem volt,
hogy mit mondhatnék neki,
ami felrázná kicsit,
és meg nem sértheti.
Elnéztem az arcát,
a büszke dacos arcot,
hogy mennyi kínt rejthet el,
mennyi fájdalmas kudarcot.
Feszengve hallgattam,
s a csönd ránk szakadt,
ott is hagyott végül,
pár kínos perc alatt.
Sokszor láttam eztán is,
ahogy az utcákat rója,
reggeltől estéig,
mint kiknek ez a sorsa.
S láttam ahogy leépült,
változott az arca,
ahogy ez az örvénylő világ,
egyre mélyebbre húzta.