A fájdalom csendjében néma a gondolat ,
míg szívedbe fagy rügye a jó szónak,
vagy talán a bánaté - de végül is a kijózanítónak.
... füledről, mint bőr hámlik le e mondat.
El sem jut a hangom vagy a betűm agyadig,
mert közömbös vagy akár az iszapos virág.
Hiába is mondanám neked estétől virradatig,
számodra mindig is tágas, az amúgy szűk kalitkád.
Szavaim sértenek - szirmaidon sáros könnycseppek.
Azt akarom, hogy ne hiába szórjam szikráim feléd.
Látod - szemem tenyeredbe teszem s örvendek,
hogy vagyok, kinek bánat-mezején s pipacsos egén
mégis otthonra talál egy-egy gondűző mondat,
mi talán nyitja kalitkád lakatját s te kitörsz onnan
tört szárnyakkal is repülni-akaró kedvvel
s tán mégsem hiába adtam tenyeredbe szemem !
Azért sértettelek meg, hogy legyen, mit megbocsátanod
s ki ezek után megosztod velem e bánatot.
A fájdalom csendjében kiolvad a jónak rügye bennünk,
s így nem kell a közöny pusztájába temetkeznünk.