Eső után...
Ülök a házunk száradó teraszán.
Megjött a langyos júniusi szél,
hogy mosott ruháink között keringjen.
A nyugvó nap csöndjén megpihen talán
a szeretve elnyűtt csíkos ingen
és egy zöld harisnya lelógó lábfején.
Párkányomon három tő ázott testű
pirosló muskátli köszön szememnek.
Rút hetek záporát felejtik épp,
miként a cuppogó sárnedves fű,
a földvárán fuldokló hangyanép,
a giliszta, kit kegyesen partra vetettek.
Hajótörött lett a megsebzett világ.
A természet rombolja mit teremtett
de pusztítása végén új élet születik.
Begyógyul a sok seb, a letört faág
helyén kis vessző bontja sarjait,
s tücsök ciripel megújult szerelmet.
Ülök a házunk csillagfény teraszán,
három hét szakadó esője után.
Száradó ruhák közt bután merengek...
Elnyomom félig elszívott cigarettám.
Lehet, hogy mégis elengedlek?
Vagy úszom könnyeiden mint langyos szél a ruhán.