A Hold ezüst ruhát szőtt,
felvettem éjszaka
és lettem a rejtőző,
holdsugár maga.
Szobádba így osontam,
hogy elámulva lásd,
mily szép vagyok, ha rajtam
e sejtelmes palást.
Hogy észrevettél rögtön,
azt mondanom se kell,
mert csábított valóban
a csillogó lepel.
Lágyam megöleltelek
az éj leple alatt,
izgalmas köntösömnek
megadtad magad.
Ám megvirradt s lefoszlott
és pőrén álltam én,
az árnyak, mint bolondok
futottak szerteszét.
Oly meztelen lett minden,
világos, érthető,
mint felkelő napfényben
a messzi hegytető.
Ott álltam csak meredten,
pucéran egymagam,
mert rám néztél ijedten
s eltűntél nyomtalan.