Az idő nem kér semmit a világtól,
úgy van vele, hogy önmagával táncol,
s ha két pontja közt lélegzőnek látszol,
az két pontja közt elmúlik magától,
ne korbácsold, csak megy - a semmi sem hajtja,
a legvénebbek ránca réved rajta,
meg ifjú is, meg kortalannak látszik,
mert nem akad helyette soha másik,
nagy istenfélő – mégse attól boldog,
hogy sorba állnak kedvéért a dolgok,
nem sürgölődik, nem hajtja a szándék,
a Teremtőtől ránk maradt ajándék,
s úgy van jelen, hogy nincsen jelen mégse,
csak hallatsszon a világ lélegzése.