Színekre bomlok egykor őszömön,
s mint erdő szín-ruhába öltözöm,
ám maradt még egy pár zöld levelem,
emlékekről meg nem feledkezem.
Megvénülni... hát mégsem olyan rossz,
mert lombom hol rőt, barna és piros,
széles palettám színekben osztozik,
nem zavarva egymást együtt virít.
Mily káprázat, ha belülről lesem,
kavalkád int felém jelképesen,
hisz minden színnek rejtett titka van,
mást súg a vörös, mást az óarany,
a szürke, a barna és így tovább,
mind egy-egy későn megérlelt világ.
Megbújtak ott a zöld lombok alatt,
hogy bennem egyszerre pompázzanak.
Belátás, emlék, tiszta érzelem,
ott fénylik sok megfáradt levelen,
mit takart ifjú korom zsengéje,
s most tárulkozik el mégsem késve,
és minden, minden megmutatkozik,
más-más szín jelzi létem titkait,
hogy lássam mi voltam s fájóbb legyen,
e rengetegben búcsút intenem.
............................................
Valószerűtlen, hogy hosszú utamon,
kóbor vándor voltam egykor, valaha,
jártam sokfelé szegényen, szabadon,
s így meggazdagodva térhettem haza.
Mentem völgyben, lábam hegyeket mászott,
e világból építettem fel magam,
teremtettem olyan belső világot,
mely kitágult, megújult minduntalan.
S oly hihetetlen, hogy ez a sok élmény,
mind velem történt meg, velem egyedül,
s majd sorsom legvégső csúcsára érvén,
e sok begyűjtött kincs mind megsemmisül.