Úgy négy-öt éves kisgyerek lehettem,
a gazdaság, az egykori major
már majdnem-majdnem fölfedezhetetlen
mélyekre búvott emlékezetemben,
a kontúrok megkoptak valahol.
Mi őriz mégis homálylón pár képet,
kerettelen múltat ki méreget,
hogy a hiányzó, bemaszatolt részek
kibonthassák a folttalan egészet,
matat közöttük, s el-eltévelyeg.
Kenyeret sütött nagyanyám. Egy hétre
elég volt egy-egy óriás kenyér,
s a maradékot – most értem meg végre,
hogy miért maradt mindig egy kevéske,
lángosnak gyúrta meg a kedvemér’.
Hol az az udvar, hol az a kemence,
és nagyanyám is merre tekereg?
– Nem változott a kenyérsütés rendje,
fönt gyúrja-gyúrja egyre kerekebbre
az Istennek a fehér kenyeret.