Az éj egy óriási lepke,
Teríti szárnyát a végtelen,
Lomhán kúszik már a Földre,
S halkan zizzenve megpihen.
Néha néma fátyolként lebben,
S peregni kezd ezüstös pora,
Gyémánt fényénél ékesebben,
Légbe oszlik porladó hona.
Ha a Föld kelyhét bezárja,
Minden alszik, míg ő csendben száll,
Hullócsillag a kósza párja,
Utószor kinyíló rózsaszál.
Ahogy szirmát egyszerre kitárja,
Ékköves kösöntyűt vet felém,
Az éji barna lepke csápja,
Fúródik szívébe könnyedén.
Fénykoszorúja mámorában,
Még ott lapul az érzés vadul,
Szikrába rejti titkát lágyan,
Majd kialszik s dermedten lehull.