BÚFELEJTŐ DAL
Hűvös béke nyugalma kong
a konduló estharangban,
magam vagyok s lassan úszom
a katatón alkonyatban.
Elmálló felhő az arcom,
belesimul esti tájba,
a homályból előragyog
sápadtan a hold világa.
Különös érzések leple
bénakórként terül rám ha
fájdalommentesen gyilkol -
életem fásult magánya.
Megrázom magam, s lázadok
s hálát adok az Istennek,
oly bolond balga nem vagyok,
hogy a bánatban evezzek.
Megemlékezem hajdan volt
megboldogult életemről,
amikor még testben éltem
elzárva az örök fénytől.
Remény nélkül, Isten nélkül
a halálnak árnyékában,
megváltatlan, elesettül
bóklásztam az éjszakában.
Nem adom és nem sütöm meg
lelkemet a komor tűzben,
ne forgasson tüzes nyárson,
ne főzzön az ördög üstben!
Minden bánat, borús méla
melankóliás tenyészet -
keserítse ellenségem,
pusztítsa a bús enyészet.
Maradok a boldogságnál -
Istenemben örvendezem,
emlék lesz a borús égbolt
Bánatomat eltemetem.
bZs