HÁTUL A MŰVÉSZBEJÁRÓNÁL
Hátul a művészbejárónál
valahogy rám szakad az ihlet. –
Az atmoszféra
szóra ingerli tollamat.
Kiírnám fájdalmam magamból. –
Itt hagyott űröd zenél még bennem,
de nincs oly szavam,
mely körülírhatna téged. -
Megkísérlem, de a papírról üresen
penget vissza szemgolyómra,
elvétve a lényeg.
Mi kapcsol össze egy férfit és egy nőt?
Elfogadjam, hogy ő
úgy szeret, - gépfegyverével -
gyorstüzeléssel?
Szívet adok neki, s ő szervet nyújt cserébe.
Így kell őt elfogadni, mert neme: férfi?
S már nem is bánod,
csak hívjon még magához;
ha nem lágy romantikával,
hát kőkemény erotikával, -
csak vele lehess, csak érinthesd,
csak szoríthasd, mint
kis kavicsot markodban? –
Te lírai vagy, ő rideg szex-elem, -
mégis utána epekedel. -
Nem kell, aki tenyerén hordana,
csak a kegyetlen kő-szívű ember fia.
Azt hiszed megmentheted,
de inkább vele veszel. -
(Alázott szerelem mámora.)
Mégis, a legtöbb így, mit neki adhatsz:
szíved utolsó darabját is
a kegyetlennek, hogy megmentsd,
de te vele zuhansz. -
Kínhalált halsz érte, -
hátha mégis sikerülne...
A vágy legszebb, ha beteljesületlen;
ha eléred, színtelen szivárvánnyá vedlik,
s meghalni tér a délibábos ég aljára.
bZs