Harmatot hint már az erdő
a pompás tarka völgy felett,
bő vizükkel csörgedezők
a gyorsfolyású csermelyek.
Barlangok selyemmoháján,
örökzöld inda andalog,
szél zenéje tündérhárfán
penget fülekbe dallamot.
Jő egy ifjú, folyj te csermely,
míg átvergődöm rajtad én,
szemfényvesztő képzetével
tündér közelít könnyedén.
Már ott lebeg a víz felett,
suttog, bíztatja menj tovább,
nehogy a szíved megsebezd,
őrizzen lélek-porkoláb.
Fátyla leng, karját kitárja,
- gyötrő a földi szerelem -,
nem csermely ez, ez könnyek árja,
hullámuk soha nem pihen.
S szól az ifjú nászra vágyom,
de kettétörték szívemet,
könnye ered, mint a zápor,
s egy csermellyel több csörgedez.