(Anyósom emlékére)
Lehunyt szemei mögött,
már egy más világ ébredez,
s a lélek a tükrön át,
bár megfáradt időben,
de most mégis útra kell.
Az ágy kihűlt, mint a szív,
miben tűz már nem lobog,
a vér nem áramlik,
a levegő még őrzi illatát,
de a vonat, már másfelé robog.
Talán a csillagok között,
most fényből szövi új ruháját,
hogy szép legyen,
mert párja már várja ott,
tőle újra hitvesi csókot vegyen.
Talán épp most simogatja,
az égi mezőn két gyermekét,
kiket bántott eleget a Földi lét,
kikért átzokogott annyi éjszakát,
rebegve az atyához ezernyi imát.
Most mi sírunk, mi ejtünk könnyeket,
redőket mar arcunkra a fájdalom,
s a torz pillantások mögött,
alig látjuk a múlt képeit,
mert belénk már a bánat költözött.
Hideg márvány alatt a fekete föld,
ölén a test most megpihen,
de a lelke, mint hűs szellő csókja
az itt maradt négy gyerekére,
szeretetét, áldását szórja.
A szív már nem felejt, magába zár,
örök emléke bennünk él tovább,
mint tó tükrén az aranyló Nap,
rózsák édes illata, madarak éneke,
s minden jó, mit sok árva lélek kap.
Most búcsúzunk, mert muszáj,
az út most már más felé vezet,
s az a világ nincs semmilyen térképen,
könnybe fulladnak a vigasztalan szavak,
halk sóhaj mi rebben, nyugodjon békében.