A hűtlen barátról...
(Editnek)
Sokáig hittelek,
szent,igaz barátnak,
testvéreknek is néztek,
kik minket együtt láttak.
Osztoztunk mindenféle,
gyermeki kacaton,
s tanulgattuk milyen nagy kincs is
a barátság,micsoda hatalom.
Sokáig közös volt a játék,
közös a nevetés,
ma már emlékek jótékony homályába,
viszi el a feledés.
Szépen teltek,
a boldog gyermekévek,
csak kétszínűség s csalódások
árnyalták a képet.
Aztán tanultunk,buliztunk,
s törtünk férfiszívet,
erről szólt akkortájt
számunkra az élet.
Majd más idők jöttek,
már másfajta szerepek,
házasságra léptünk,idegen helyeken,
s mindkettőnknél ,jöttek a gyerekek.
Ha találkoztunk is,
talán nem eleget,
ha beszéltünk is olykor,
már csak nagyon keveset.
Eltelt tán két év,
hogy összefutottunk mégis,
de mint egy rossz ómen,
beborult az ég is.
De én örültem neked,
mert magam előtt mindig
azt a kedves kislányt láttam,
kinek a lelkem ajtaját,
oly sokszor,sarkáig kitártam.
Felvettük újra,
a barátság fonalát,
sokat beszélgetttünk,
s gombolyítottuk tova hát.
Helyet kaptál életemben,
(de nem csak az enyémben,)
minden úgy folytatódhatott volna
mint régen,
akár a tündérmesékben.
Csak sokára jutott el agyamig,
a faluszéli pletyka,
hogy a barát,már rég nem az,
kinek önmagát mutatja.
A legrosszabb rémálom volt,
mikor aznap korán hazaértem,
s legjobbnak hit barátnőm és párom,
hűtlenségen értem.
Azt éreztem akkor,
bár volna egy hely hová a lélek,
szűkölve bújhat,
elő se jönne tán,
csak ha harangok zúgnak.
Csak álltam bénultan,
lelkem összezúzva,
s azt kívántam,
Istenem,bár soha,
meg se ismertelek volna!