Oly sok fájó hónap tovaszállt halálcsendesen,
Elvitt magával tucatnyi hullócsillagot,
De oly messze még a csillag, mi rám néz, kedvesen,
S magában hordozza a békés biztonságot.
Lassan kiürül lelkem temérdek égboltvászna;
Akkor fekete lesz, vigasztalan fekete,
S én elszáradok, mint ki sem nyílott virág szirma,
Eltűnök, mint óceán süllyedő szigete.
Ha majd a Sarkcsillag fénye is végső szikrát vet,
Aztán kihúny, mint aprócska gyertyacsonk lángja:
Fölém íródik az íratlan utolsó kenet,
S tovaszállok, mint minden egek bumerángja,
De nem térek vissza többé; szilánkká hasadok,
Hamu-por leszek ott, hol senki meg nem talál,
Túl számtalan és túl apró atommá szakadok,
Hogy ne akadjon rám más, csak a dicső Halál.
Ám talán, a néptelen égvásznon, remény csillan,
Talán egyszer feltűn rajt az alkony-kométa,
És akkor, talán-talán új életcsíra villan...
De addig is maradok: szomorú poéta.