"Szélcsend idején”
(gondolatok Fekete Sándor „Szélcsend idején” című festményéhez)
Magányos sziklaormon,
mint büszke sas madár
nő áll magában,
karjával fázón öleli magát,
barna ázott tincseit szél tépázta,
mélázva nézi a tengert,
szeme sem rebben:
szélcsend, csend…
némaságba halódó végtelen
körös-körül, mindenütt.
Elült a velőtrázó vihar,
szaggatta ruháját,
feldúlta lelkét, emlékét
úgy fájt, azt hitte belehal…
Még bele-bele mar,
belecsikar, de túlélte, túllépett,
most óvón zsong a szélcsend,
testét-lelkét nem korbácsolja kín,
lába alatt csendesen morog,
nem háborog feketén a nagy víz.
Sziklán tarajos hullám törik,
pödri fennen fehér csöppjeit,
magas bodros ívet rajzol véle légbe,
és égbe karcolja ő is égő könnyeit,
borongós felhőfodrok közé rejti,
szíve mélyén őrzött, féltett kincseit.