CCCXXXIV. szonett
Éjszaka párnámba temettem magányom,
Álmom vágya, a szeretett messzeség;
S míg testem heve elhagyatva szivárog, -
Nincs, kit ölelve melengethetnék.
Már nem becézem, mint „Tündér szépet”,
S imádom, mint az Ős-walhallát, -
S már nem játszom Költőt, s Istenséget
Csak szűkülne kettőnkre már, eme nagy Világ!
- Mert szívem áhítja a rég várt pihenést
S létem elúnta a fáradt magányt;
Míg álmaimban, ha megszületne is…
Átölelve, örökre karomba zárnám
S felednék mindent, ami szenvedés!
- Már szeretlek, egyetlen „Mennyország”!
20091120
Louis De La cruise
Minden jog fenntartva!