(asszociációk Maryam „Álomjáró” versére)
Szűrt fényt terít rá a Hajnal álom-ujja,
Ám hortyogó kedvesem csak a kását fújja.
Semmi vágy nem ébred pilla-rácsok mögött,
Pedig oda bújtam hozzá, jó nagyokat nyögött.
A meztelen csendben karjaiba hullok,
Mihelyt megreped rajt’ a jéghideg burok.
Szoros ölelésben, szájában a paplan,
Feszes testem ölén meredező katlan.
Szitkozódnék biz’ én, mint a jég verése,
Sosem lesz már ennek vágyra ébredése?!
Bennem tombol, lüktet több ezernyi vulkán,
Ez meg tovább szunnyad, hozzám sose nyúl tán.
Egyre lejjebb lohaszt, ahogy fogy az éjjel,
Végül is óhajom csupán annyit ér el,
Velem sír az ég is, rémes nagy szél támad,
Horkoló ajkára tapasztom a számat..
Hangtalan hebegés buggyan ki belőle,
Oly szemekkel néz rám, mintha csak lelőne,
Elszakad a gatyám, úgy hőkölök hátra,
Begombolkozom jobb időkre várva.