Felsötétlő űrbe hívja nemzetét a tűz,
Kivirágzó fájdalmakat tőlem távol űz.
Földem poshadt talajvizét felszítja a Nap,
Feltámasztó bűverővel igéz meg a pap.
Szívburkomnak betonfalát muszáj zúznom szét,
Virágmaggal fátyolozva így lesz új a rét.
Komor felhők távozzatok, árnyékotok fáj,
Naplángokban felizzítva ragyog majd a táj.
Múltkarmoknak tövishantját elfújja a szél,
Hitem taván reménycsíra talán újra él.
De jaj, az űr túlerővel kioltja a fényt,
Vérvizekben megfojtja a bennem élő lényt.