Olajfák tövében fürdőzik a nap,
s a beavatottak szemével nézi,
ahogy a nyughatatlan idő félti
titkát, mint a szégyenlős kiskamasz.
A romok, mik néma kövek, de látók,
bágyadt arcukat mutatják felém,
s én egyre ülök a Földnek köldökén
-magába ölelő inkubátor-
Most várok, a kódra, amely megoldja
helyettem a bennem rezgő rejtélyt,
mint Szibilla kéngőzös álmok mélyét,
hogy hexameter versbe stoppolja.
Titkok tenyere az igazság szemén
végigsiklik, mint nap szikla ormán,
lelkembe a választ belülről súgván,
hogy végre megértsem, ki vagyok én.