Jó tíz-tizenöt centi, ujjnyi vastag,
egy bicska, meg a szándék, hogy faragjak,
mert mindig akadt a kezemnek tetsző,
jó május-ízű, friss orgonavessző,
az egyik vége maradt kör-metszetten,
a másik végét ferde csúcsra nyestem,
és fölé azt az ellesett rést vágtam,
fél arasznyira húsig körbevágtam,
a térdre téve nyéllel ütögettem,
s kör-körösen forgódott szűk kezemben,
kis idő telt a kéregcsapkodással,
majd lepördült egy lágy csavarintással,
levágtam, s kissé megnyestem az éket,
a fél arasz is épp csak centivé lett,
a nyers burkot az apró végre húztam,
a csonkot megszelt nyílásába dugtam,
és szólt a síp – és hallom is, meg látom,
hogy néződnek a madarak a fákon.