Vallomás
I.
Érezlek.
Mélyről törsz fel bennem.
Végighasítasz, mint
cikázó villám a fák törzseit.
Hiszem, hogy tudod,
mi, s miért vagy nekem.
Hallgass!
Figyeld, lelkünk árva darabkái
Hogy fonják össze csupasz karjaik.
Ó, milyen régóta kereslek már…
Vágyaim szürke tónusai
százszor megrajzolták arcodat.
S most itt vagy.
Arcod egyenlőtlen darabkáiból
én rakom össze a képet,
azt, mit éveim száma csiszolt,
élesített,
s bánat-örömöm hívott elő.
Te itt vagy.
Végre eljátszol velem,
felrepítesz az egekig.
S ha lezuhantam,
mindörökre hallod,
ahogy dúdolom
szomorú-szép dalaim…
II.
Hajnalcsillag vagy.
Harmatcsepp,
bágyadtan elillanó ködvarázs.
Veled alszom el,
s veled ébredek,
zord lélek-ajtóim
szép, őszinte szellemed
járja át.
Engedd, kérlek,
hadd szeresselek,
s veled hadd szeressem magunk!
Jöjj, lépj világomba Kedves,
hisz mi már egy test, egy lélek vagyunk…