Fáj.
De miért kell fájjon oly sok idő után?
Miért nincs menekvés? Oly közel az őrület,
Mint a delelő-időt követő délután,
S nincs más mentőhágcsó, csak a bódult révület.
Ég.
De miért kell égessen lelkemnek sebén?
A lángoló kín pedig csúf tébolyba taszít,
Egyre csak szaggat agysejtjeim puha egén,
Hol csillag csillaggal megtorló háborút szít.
Szúr.
Annyi porszem lepergett, s nincs soha vége,
Emlékképek, akár vicsorgó kutyák űznek,
És elkapnak, meggyilkolnak, és végre vége,
Trófeaként a dicsőség falára tűznek.
Fáj.
Százezer csillanó reflekció béklyóz,
Tükrükben ugyanaz és ugyanaz a mosoly:
A hazug mosoly – s mint Dorothy vajszívét Óz,
Engem nem vált meg – csak a gyilkos pestiskonvoj.