Lassan már magamra maradok.
Öregszem, az ifjúság elhagyott.
Hiányzik az apám, az anyukám,
De talán, abból a másik világból
Látnak, s ott várnak már reám.
A vén idő mely, ifjan alig haladt,
Rútul becsapott, mert most már,
Hétmérföldes léptekkel szalad.
Volt idő, amikor mindez bántott.
Ma már, az álmok sem fájnak,
Amelyek valóra sohasem váltak.
Az életem, nyara már csendesült,
A forróság, s a hév megszelídült.
Belül úgy érzem, a lelkem fiatal,
De a test, néha már pihenni akar.
Jólesik ülni az esti verőfényben,
Gyönyörködni a táj szépségében.
Van, mikor csendesen elrévedek,
Ilyenkor az elhalványuló emlékek,
S a megfakuló képek visszatérnek.
Elmerengek régi boldogságokon,
Sok örömön, és gyógyult bánaton.
Élvezem, amit ad még az életem.
Nyugalom van bennem, nem félek,
Hagyom, hogy elmúljon az élet.