Vén akácos mélyén körbejár a csend,
Galagonya ágon elbabrál a szél.
Tompa zizzenéssel hullik a levél,
Fatuskóra ülve múltam elmereng.
Tán ezer éve éppen erre jártunk
- A mogyoróbokor árnyas terebély -;
Eltévedve egyszer ránk zuhant az éj,
Beteljesítve akkor minden álmunk.
Kiborulva áll most a kocsányos tölgy;
Szépasszonnyá érett azóta a hölgy.
Ismerős nyomokra már nem számítok.
Nosztalgiázva régi álmok titkán,
Zsebemben nyílik most faragó bicskám,
Emlékedre szép faszobrot állítok.
2010-07-20