Istenem, ahogy az életbe mélyedek,
Minden formát átveszek,
Vagy talán hasonlatot keresek...
Hol gyémánt fehérek a virágok s Télben a hópelyhek.
A magas fenyőket belepi a hó,
Óriás krizanténoknak tűnő szálak,
S a fehér vékony nyírfák...
Közöttük a szél játszik, fuvolázgat.
S a fehér végtelenségen,
Szerelmem, e környezetben Te is létezel.
Lépéseid, vékony füstként ide-oda járnak
S az északi szélben, hol tisztán, hol homályosan látlak.
Ó, már csak Én vagyok,
Ki még emlékszik mindezekre,
De lassan minden eltűnik,
Csak a forró szív vágya, mi megmarad...
Hogy a hótorlaszokat elseperje.