Ott, ahol a Föld a Nappal összeér
lángló levében forr a bűntelen,
imára kulcsolva mellén két kezét
acéllá dermed benne a türelem.
Szótlanul indul az alagút felé,
kínjait szemében tovább cipeli,
teste tétován csoszogó angyalé,
a gyilkoló láz már lelkét perzseli.
Utolsó nehéz sóhaja szétterül,
rátelepszik a porladó világra,
a halál kínzó kacaja csendesül,
távolról les a zokogó árvákra.
Könnyű nyári szellő emlékét hinti
a bársonyvirág illatos porával,
lelke a visszasírt létét lengeti,
torkom szorítja ölelő karjával.
2010. július 22.
Testvérem emlékére