Csecsemő voltam, és még hittem a tündérmesékben,
Vígan gagyogtam, kacarásztam az etetőszékben,
Mesém volt az egész világ, óriás és hatalmas,
Kedves, érdekes, ezer csodával teli, izgalmas.
Kisgyermek voltam, és még hittem a tündérmesékben,
Mosolyogva-feszengve ültem az iskolaszékben,
Mesém volt a családom: anya, apa, és barátok,
Csokis-fahéjas süti, mesés könyv, mókás játékok...
Fiatal voltam, de már nem hittem a tündérmesékben,
Egykedvűen ültem a laptop előtt, a görgős székben,
Mesém volt a szerelem, ámde elárult, szíven döfött,
Szürkülő világomba mosoly helyett könnypermet szökött.
Egy felnőtt voltam, de már nem hittem a tündérmesékben,
Üveges szemmel görnyedtem kemény irodai székben,
Mesém már nem volt, csak egy nagy paksaméta papírhalom,
És egy tovaszállt álom, a volt-nincs álom-ravatalon.
Vénember vagyok, és még nem hiszek a tündérmesékben,
Fáradt bánattal halok meg magányos kárpitos székben.