Van kiút noha, de nem csábító,
Szellemképe akár kiszáradt tó,
Az én tavamnak tóvize kristály,
Ám sodródik rajt egy apró uszály,
Egyre messzebb, csak messzebb úszik el,
De nem éri egyik partot sem el...
A ladikon én egymagam állok,
Kiúttalan a partra kiáltok,
Hangomat ám, tovaviszi a szél,
A lány eltűnik, mint olvadó tél,
A lány elmegy, s én a tó közepén,
Kiúttalan sírok a legvégén.
Én a ladikon, ő meg a parton,
Így sosem osztozhatunk egy sorson,
Noha van még kiút: felejtsem el,
Ám ehhez tavam kell szárítsam fel...