Mint hegyfoktól hegyfok, szinte elérhetetlen bár,
S ez ormok fölé sűrű ködpára von glóriát,
A vérvörös-arany napnyugta pedig megáll: vár,
Aztán a szél dalolni kezd, télszavú áriát.
A hideg hegycsontig hatol; átrág földön, sziklán,
S a nemes magaslat fájdalmában sírva fakad,
Majd megreccsen a gleccser a gerince vonalán,
És a büszke vonulat némán kettőbe szakad.
A jégvihar elül, a pára leszáll, és csend van,
A hópermet lassacskán békés nyugovóra tér;
A fáradt hegy felsóhajt, mint lélegzet, oly halkan,
Aztán kőtestében újra zubogni kezd a vér.
A hóköntös csermelykönnyben záporozik alant,
Feltárja szirmait egy alvó havasi gyopár,
A téljajszót felváltja a könnyed tavaszi lant,
És szférája dalától zeng az éledő határ.
Mint hegyfoktól hegyfok, szinte elérhetetlen bár,
Oly messze, oly távol ébredez a szemközti hegy,
Ám a fagyot, a szintét elmossa a langyos ár,
S lám: e hegyhát amaz felé, egyre közelebb megy...