Elűzvén a símogató, lenge szellőt,
téli jeges orkán szaggatja az erdőt.
Nyárból tél lesz, szívem fagy aszalja,
röpülni vágyó lelkem is csak az emlék marasztalja.
Kifakult a tarka pille, s a rétnek sok virága,
elhallgat a dalos madár, a múló idő, mind torkukat rágja.
Nap testvér, erejét veszítvén imámat sem hallja,
koldusként ténfereg s boldogságát könnyekbe hullajtja.
Munkálkodik az enyészet, uralomra készül,
jutalma sok vesztes, kit megfoszt a reménytül.
A fájdalom koszorút fon éjjeli harmaton,
látod majd a Hold körül, egy könnyes szép hajnalon.
Szép volt a nyár s mosoly minden perce,
mikor hallottalak, láttalak nevetve.
Lehet, most elmúlik, s e mosoly porba hullik,
mert itt az igaz' perce,
ha kell majd fogadom, méltósággal,
fejem felemelve.
Emelt fővel, sírva, vállalva szánalmat,
megvallva leomlott, igaz, szép álmomat.
Ilyen ez a világ, ki megszületett, meghal,
de ez a fájdalom, itt belül, olyannyira megmar.
Én rosszat nem akartam, hallgattam szívemre,
s tévedtem, mert hittem, e boldogabb vizekre.
Mit ez utazáson kaptam, magam viszem el,
s ha testem máglya emészti, velem égjen el.
Hitvány életemben, Te vagy a fény a dal,
minden ami jó, a rossz fölött diadal.
Mindezt elveszítni soha nem akartam,
csak óvni és szeretni, de lázadó szívemmel,
végül csak, magamra maradtam.