Radnai István:
JÉG
elbúcsúztam tőled mint apámtól az intenzíven
az élő ravatalon hiszen te is alszol
az örök álom sejtmagányából felocsúdni
nem fogsz s a kezemet sem
amit elengedtem egyszer
nem a sors nem az akarat nem
és nem csak az önzés
csak a magány amelyben hagytalak
és nem hagytalak békén elaludni
most magányosabb vagyok
pedig körülzsong a város
magányos mert hiába nyitok
ablakot és verem habosra
a párnát és töröm le a rácsokat
elbúcsúztam tőled mint eltépett
aranylánc ha szemei pergenek
széthull hullasz vissza a nem-
létezés elemébe ami lehetetlen
szembesülök veled aki perc voltál
szembesülök veled aki ölelés
szembesülök veled aki tűz
és szerelem tiltott gyümölcs
sohavolt paradicsomban
mint apám élő ravatalán ahol
a sejtek háborogtak mellkasában
melyben csak egy szív dobogott
és ritmusát nem vette fel senki
milliárdnyi idegen közt egyetlen
elbúcsúztam tőled míg az égi
villámok haragját féltem
mert az úr hangját sokan
mennydörgésnek vélik
pedig dörömböltél ajtómon
türelemért megmondtad
szeretsz ezért voltál harcban
a világgal éhkoppon míg
a bűn mely elhagyta szánkat
az ég könnyei közt visszahullt
s a jég magam voltam