M
N-emet mondott hát, felsóhajtott az égbolt,
E-z a mese is csak hol volt, és hol nem volt.
M-ár csak remény suttog – lassan az is elmúl,
.
.
.
D-ér cseppjébe remélő holnapsugár fúl.
E-lengedem így hát – mert elengednem kell,
S-orsomat tovább viszem, messze, messze, el.
Z-enél még az alkonyat; a szív nem csitul,
E-gy biztos pont az örök horizonton túl:
R-ónákat átszelő szeretet hangja szól,
E-rősebb bárminél, bármi hatalomtól;
T-estvérként szeretem, bár angyal Ő nekem,
E-rősen szorítom, el sosem engedem:
M-ert bárhol, bármikor, bárhogy, de szeretem.