Bárcsak ne találtalak volna meg,
bárcsak ne szerettem volna újból Beléd,
nyugodtabb lett volna életem,
nem lett volna ennyi szenvedés!
Úgy elmúlt a negyven év,
szép csendben éltünk,
mindenki a maga életét.
a sors akkor közbeszólt,
a találkozás a két évi boldogság,
én voltam hibás, mert én találtam Rád!
Ez a rövid kis boldogság,
tele reménnyel, vággyal, örömmel.
Álmodtunk a közös jövőnkről,
de ahogy jött, úgy el is szállt az álom.
Hányszor mondtad, hogy szeretsz,
nem tudsz nélkülem élni és terveid voltak,
hogy fogunk együtt élni!
Nem lesz az egészből semmi,
Talán így kellett lenni,
megvárattál, felháborodtam,
betelt a pohár és ezt megírtam!
Büszkeséged ezt nem bírta el, hát
inkább várattál a jelentkezéseddel!
Most már nem kell!
Nem várlak már úgy mint eddig,
nem sajog a szívem Érted,
Megpróbálok megnyugodni,
mosolygós arcod lelkembe vésni,
ez lesz az utolsó kép amit örökké
hordok magamban és nem feledlek
el soha, ha már a Sors ily mostoha!
Ezzel együtt kell élni!