Egymagamban fürkészem,
némán bámulom a távolt,
s tenyerembe rejtett kezem
helyére, kezedet képzelem.
Csodálom, ahogy a nap
elmerül a horizontban
és búcsúként, fényujjaival,
még egyszer beletúr
álmos városunk kócosan
õszülõ, köd-hajába.
Csendet ásít a végtelen
és egy messzi-messzi harang
rezdülései, ajkamon
fohásszá szelídülnek,
imára kulcsolt ujjaim,
lelkem párkányán érted
formáznak gondolatot
és mennyország morzsákat
hintenek, magányommá
duzzadt hiányodba...
Miklós Imola