Nap hevében lelkem didergőn fázik,
éjenként zord ősz fénye lobban fel már,
álmunkat űzőn beteg világ rám vár,
rőt parázsként az ítélet felizzik,
emlékek suhannak ott, sebzett szárnyak,
igaz szavak vesznek most szennyes árba,
a fájó tehetetlenség ránt sárba,
fényekkel birkóznak éjsötét árnyak,
ne szólj, hallgass, mért vársz, siess, menj tovább,
ne kérdezz, nincs válasz, látod: ostobább
vagyok én annál, hogy megőrizzelek,
nyomom sem maradhat, csak arra vágyom
ne legyen se szám, se írás fejfámon
menj, feledj, temess, még emlék sem legyek!