Nézem a felhőket
ráncos homlokod egén,
a mély barázdákba
gond magot vetett az idő,
és arat napról-napra.
Nyolcvan három év
koszos lábnyoma
ott virít hajlott hátadon,
és fehérre festette már
a szőke tincseket.
Emlékszel még?
Mikor gyermek voltál,
te is sírtál?
Ha rongylabdádat
elvették a nagyok?
Féltél a háború tüzében?
Mikor bombák fütyültek,
fegyverek ropogtak,
s gránát faragta bal kezed
fájón, nyomoréknak.
Erős voltál, szikla tán,
mert az élet ment tovább,
s három gyermeked
kapaszkodott beléd,
várva a madárláttát.
A sudár fa, mára megrogyott,
ágait nehéz föld húzza,
kór rágja belül éhesen,
de harcba szál megint,
mint sokszor tette már.
Nézem a felhőket
ráncos homlokod egén,
a mély barázdákba
gond magot vetett az idő,
és arat napról-napra.