Tüllfüggönyöm félrevonva
torz tükrömet újra kérdem:
Kinek kell ma meghalnia
e kőporos, sivár vidéken?
Gúnyos hangon "Szép királynőm!"
rám vihog, és arcba köp -
"Keress egy lányt - ember-félőt -
Megleled a fák között..."
S újra néma. Úgy gyűlölöm -
Összetörném. Szörnyű tárgy!
Bosszantani neki öröm,
Tehetetlen itt a vágy,
hogy elpusztítsam... Hiszen függök
tanácsán - téboly, tudom.
Üvöltenék: "Hozzám, őrök!"
De magam vagyok. (Oly nagyon...)
Kinn csúcsíves ablakon túl
sír-ordít a szél az ágon.
Benn, homály-hideg teremben
üvegkancsóm földhöz vágom.
Ezerfelé robban-fröccsen...
Nem használ - úgy ég a gyomrom,
Megemésztem egyszer magam,
ha gúnyos mosollyal is mondom...
Indulj most! Vadászni, ölni!
Kényszer - addig fojt és űz,
míg nem tudom őt majd halva-
Akkor csendes kapcsot fűz
szívemre majd a nyugalom.
De addig kopár dombon át
visz szürke, porló hamuban
az út, míg meghallom dalát.
A dal olya csöndes, reszketeg.
Méregzöld fenyők között
a lány maga - egy kóbor angyal -
Hófehérbe öltözött...
Őt kerestem már mióta.
Hozzá erős kötés fűz;
eltépni az átok-láncot -
ezért hajt a gyilkos tűz.
Csepp a tőrre - kész a méreg,
-A fák tán halott asszonyok;
sóhajtoznak, szélbe nyögnek -
én lassú és halk vagyok.
Előttem jár, lengve táncol,
meglesem őt, én, az árny;
avart fodroz ugró lába,
fehér karja madár-szárny.
Most! Rárontok rejtekemből,
kettétörő mozdulat,
ahogy döbbenettel fordul,
s két nagy szeme rámriad...
Mi a...? Démon! Ó, Hatalmak!
Arca - arcom! Nem lehet!
Tükröt játszik a valóság?
Szívbénító rettenet...
Torkunkból egy iszony sikolt,
lendület visz, szárnyal a tőr -
Zöld homályban rajtunk egyként
dereng fel a sápadt bőr...
Ezer kép, tört pillanatban,
haja száll - az én hajam...
Hó-ruhára freccsenő vér -
Szíven döföm önmagam.