Nem tudom, kihez intézzem e szerény sorokat,
melyeket léhán, tehetetlenül sodor az álom,
ahol az emberek takarítják a romokat,
s ott nem kell már, hogy szívbemarkolón fájjon, fájjon...
Nem tudom, kinek az ölében sírhatnék nyomort,
bánatot, fájdalmat, ridegséget, szeretetet
és- vigasztalást...vidámságot, hol a bú honolt...
Nézném a csöpögő csapot, súgó leveleket...
Nincsen, aki az én fehér hajamat befonja,
szeretetteljesen beszéljen öreg fejemhez,
ki ráncos, reszkető kezemet óvón megfogja,
és ki szívét helyezné féltőn az én szívemhez...
Nem tudom, kire mosolyogjam szomorú napon.
Mikor már csak én leszek egyedül a világon...
nem lesz, ki szeressen, aki bízzon bennem vakon...
tán szólok valakihez- őrültként a világon...