Kihívó obszidián kőszemekkel méregetnek,
Fekete gránitból faragott bestiák,
Ugrásra készen bősz agyaraikkal rám nevetnek,
Az elemi gonosz vízköpő-fúriák.
A roppant rozsdás kovácsoltvas-kapu fölém borul;
Kusza indák, gyiloklándzsák – ezer forma,
Aztán megnyílik, mint csúf száj, és léptem tovaindul,
Árnyával követvén a kapu bús orma.
Még visszatekintek – oly távol a külvilági fény,
Túl sötét földön tapod túl gyenge lábam,
S hátratekint mindkét kőszörnyeteg kapuoszlop-lény,
Mosolyognak: sírgödrömet hát megástam.
Obszidián szemük reményt nem, csak kínhalált sugall,
Aztán felkacagnak csikorgó kőhangon;
A vaskapuk bezárulnak egy súlyos csattanással,
S megszólal az érc az éjféli harangon.