Elszökkent a nyár szőke szépsége
csonkul a nappal, szürkül az este,
skarlátvörös bokor fürtjét rejti,
mohó seregélytől nem mentheti,
vérző gyümölcsét elengedve int,
mint rossz anya gyermekére legyint.
Édes bogyóit ízleli a dér
álnok rablóként tarol és nem kér,
lábhegyen jár, a tájra telepszik,
mint haldokló, fehér ágyra fekszik,
reggeli harangszó megrezzenti,
s a levegőt tejfehérre festi.
Kétszer kong a harang, tisztul a táj,
a Hold sarlónyi világa után
indul egy anya, nem tudja hova
mennie muszáj, viszi a lába,
távolról hívó énekszót hallja,
összerogy, s érzi, hogy a sajátja.
Dércsípte fejében zenebona,
néha gyászos, s olykor víg muzsika
biztatja, álljon fel, menjen tovább
kegyes indián nyár várja talán,
vagy engedje folyni hígult vérét,
mint csipkebokor érett gyümölcsét.