Kísértetpalota IV. rész: A könyvtár
Írta: Hullocsillag Dátum: Augusztus 31 2010 07:28:24
H
Fortuna levéste immár a rám eső sorait;
A bús elkárhozás még várat magára,
A reménykedés még nem hagyta el szívem zugait:
Hova nyílt az ajtó? A könyvtárszobára.
Teljes hír
Fortuna levéste immár a rám eső sorait;
A bús elkárhozás még várat magára,
A reménykedés még nem hagyta el szívem zugait:
Hova nyílt az ajtó? A könyvtárszobára.
A tudás papírból-tintából épült fellegvára,
Évszázadok összehalmozta ismeret;
Számtantudomány, filozófia, architektúra,
Historizmus, poétikus kultúrkeret.
Letűnt korok tintába álmodott eszméi ezek,
Ódon tölgyfapolcra felsorakoztatva,
Díszveretes szépirodalmat a kezembe veszek,
S az illúzió megtör, kettéhasadva.
Bomlás és rothadás. Feltámad újra a szürkeszín,
S felvegyül a léggel a halál a szaga,
Mint vérből sokkoló elektromosság jár át a kín,
Amint életre ébred a könyvtár maga.
Századok kötetei szökkenek ki a polcokról,
Hogy aztán porrá haljanak mindannyian,
Alig gördül tova a szekundum az óralapról,
S a tudás elterül egy hamuhalomban.
A kezemben tartott szépirodalom is eloszlik,
Szörnyű porhalált hal egy pillanat alatt,
Ám mielőtt elperegne, mint homokszemek teszik,
Nyitott tenyeremből rám néz egy arculat.
Rémisztő – tán haragos arcformát öltött a könyvpor,
Hamuszáját dühödt szitokra tátotta,
Midőn elpusztult minden beléje vésett regénysor
Majd szemcséit a padlózatra hullatta.
Aztán, mint elemi erő: a homokkupac felkelt,
Szilaj hurrikánná korbácsolta magát,
Magvában sikító hangon kínsirámot énekelt,
Harsogva hallatván síron túli szavát.
Végül a porvihart felszító erő tovarebbent
Forgószelét az ablakoknak hajítva,
Az üveg jajgatva milliónyi szilánkká reccsent,
S a könyvek pora elment a széllel – sírva.