Istenem, a szelídségünk évei elmúltak,
Könnyes sarkok mutatkoznak elöttünk,
S a kedves szeretet arcodról,
Nem tükröződik vissza a békés kis életünk.
Kihegyezett szavak megsüketítenek,
S álmunkból félve felrezzenünk,
Felfuvalkodottságunk óráin aludva,
Egy csattanó pofonra felébredünk.
S úgy élünk, mint a szegény vakok,
Mellünkre szorítva keserű kis életünk,
Az eszünkben fortyog az üresség,
S lelkünkben ül elkényeztetve a semmiség.
Valamikor magaslaton voltunk mink is,
Oly annyira, hogy simogatni tudtuk a szerelmet,
Ma hallgatva őrizzük tiszta kis arcát,
Sebeit állatként nyaljuk, kiábrándító pillanat ez.
Szelídségünk, forró könnyeink,
A múltból majd ránk mosolyognak hosszan,
S kérdezzük meg önmagunkat: Mire volt jó, mondjad?