Klottgatyában szaladgáló mezítlábas
gyerekkor indult útnak valamikor
a kertvégében álló göcsörtös,
ág-bogas öreg birsalmafák alól,
rohant az ismeretlenbe,
átgázolva a vigyázó tanácsokon,
nem nézve az intelmeket
az árokszélre ültetett tiltó táblákon,
csak szaladt az ismeretlenbe,
caplatva a futó zápor verte sarat,
nem hallva a bölcs öregség által
irigyen megfogalmazott tanácsokat,
s ha bírál egy ráncos arc,
fogatlan száj,
dacol a lélek.
Üres zseb fizet,
nincs gátja a lendületnek!
Elrohan az élet,
a tegnap széthullik,
a holnap eltemet.
Kipusztultak a birsalmafák,
dudva verte fel a virágzó kertet,
felült az idő egy korhadt ágra,
nem szól, némán méreget,
nem firtatja mit tettem és miért,
szitkot se szór rám. minek,
megállok,
pőrén várok az őszi hideg esőkre,
a fagyot virágzó télre,
a klottgatya is szétszakadt,
életem is elmaradt,
ennyire telt.