Észrevétlen csábít mindig magához,
mint titkos hódoló az éjben,
hideg kezeit derekamra kulcsolva
taszít mindig bűnbe.
Nem ellenkezem soha,
hisz régóta pokolban élek,
még egy vétek a többi után,
a ködben úgyis elenyészek.
Vadul csókolom ki belőle az életet,
mint fuldokló szorítom karját,
nehogy véletlenül sorsomra hagyva
megtalálja legújabb áldozatát.
Győzedelmes vigyorral bámul,
tekintete rég lecsupaszított
és ott állok egy szál semmiben:
kiszolgáltatva,
legvadabb igényeit kielégítve.
Ő pontosan tudja, hogy élvezem,
hiszen beleremeg mindenem,
ahogy testem megfeszíti a fagyos gyönyör
és ő minden egyes mozdulatával
mélyebbre csúszik bennem.
Magához szorítva imádkozza ki belőlem
elhaló sikolyom vonaglását,
mint éhes kígyó, ahogy csavarja
vergődő áldozatából
az utolsó szívdobbanást.
...nem hallja senki néma kiáltásom
nem érti senki kiolvasni szemeimből...
És én újra és újra, minden nap,
a szobámban, egy parkban,
vagy egy sötét sikátorban,
ahol éppen megkívánja testem,
a magány szeretője leszek,
céltalan bolyongásba vetve,
elveszítve és megtalálva,
önként leszek
egy
a kihasznált és eldobott
rongyok között.
...de élvezem...
2009.10.30.
Miklós Imola